...hát blogolok!

Neki tényleg

...elhozta a világvégét 2012.

És ő még csak egy volt az akárhányból, akikről eddig nem olvashattunk, illetve akik még majd ezután követik el kétségbeesett, semmire nemmegoldás tettüket, pedig ők tehetnek legkevésbé arról, ami történt/történik velük.

- Ki felel majd ezekért?

...legfeljebb ha a maják.

A legszomorúbb benne, hogy most is ugyanaz - a szenzációhajhász, pénzéhes média "dobja piacra" a szomorú hírt, amelyiknek érdekében állt és áll még ezután is a világvége körüli hisztéria felkeltése és fenntartása.

Legőszintébb részvétem az ilyen emberek hozzátartozóinak. Egyéb hozzáfűzni valóm nincs a hírhez. Legfeljebb még egy suta kis kérdés, amit nagyon halkan megkockáztatok.

- Lehet hogy én is felelős vagyok? Hiszen...

Ez itt egy napló, és mint ilyen igencsak személyes jellegű, de mert nyílt/nyitott, azaz akárki olvashatja bárhol, bármikor,  így végső soron része a médiának. Bármilyen kicsiny része is! Tetszik ez nekem, vagy nem, mégis csak egy gyékényen árulunk...

...magától csukódott be mögöttem a kapu. Annyira siettem, hogy kicsúszott markomból a kilincs, nagy volt a lendület, ahogy ott hagytam Margitkát a házban kétségeivel, vagy inkább azzal a bizonyossággal, hogy teljesen és végleg meghülyültem. A kapuszárny csattanásával együtt visszhangoztak fejemben a szavak, amiket utoljára mondott. Nem zavart csak kissé fájt, hogy mennyire nem érti a helyzetem, pedig hát nagyon nagyon régóta már hogy egy hajóban evezünk egy azon oldalon...

Magammal és a gondolataimmal voltam elfoglalva, ezért csúszott ki kezemből a kilincs, hiszen még szél sem fújt, hogy rákenhetném, ő a hibás a hangos csattanásért, amire Margitka most bent biztosan azt hiszi, hogy direkt volt és neki szólt, pedig hát nem is... - Ha nem vigyázok, a végén nekem lesz bűntudatom megint! - ezt gondoltam magamban , miközben szokásom szerint a kulcsot kettőre fordítottam a zárban, ekkor hallottam meg mögöttem a hangot. Vékony gyerekhang volt, a hátam mögül és alulról jött... - Érdekes! - gondoltam magamban - amikor kiléptem a kapun, észre se vettem, hogy áll előtte valaki. - Ezzel egy időben, ijedtemben megperdültem a sarkam körül, vigyázva, nehogy fellökjem, vagy rálépjek a hang gazdájára.

- Bácsi kérem! Vegyél tőlem tébécé bélyeget! - ismételte meg újra a mondatot a hang. Meglepődtem, mert egyszerre hallottam a mondatot és láttam, hogy nem mozdul a száj, ami mondhatta volna. Hallottam a hangot, pedig a száj hallgatott. Ajkait  pengemódra összezárva állt előttem az a csepp gyerek és mégis hozzám beszélt. A tekintetével mosolygott, miközben a válaszomra várt. Csak állt ott előttem és nézett felfelé azokkal a nagy szemeivel. Mezítláb a szürke betonon. Fekete klott gatya volt rajta, felül ujjatlan fehér trikó. A nyakából, bal vállán átvetve vékony bőrszíjon, vesszőből font táska forma kis kosár lógott az oldalára. Harmadszorra is megismételte a mondatot.

- Bácsi kérem, Vegyél tőlem tébécé bélyeget!

...kővé dermedten állhattam ott, tekintetemet rászegezve, egyetlen hang sem jött ki a torkomon, csak néztem a maszatos arcot, a kócos kis fejet, barna haját és benne elöl oldalt azt az ismerősnek tűnő hullámcsattot - Nem, ez teljességgel lehetetlen..., - hessentettem el magamtól egy csalóka ötletet. - Ez a gombháborúból való! - futott át rajtam az újabb gondolat, amit nyomban ezután, csak úgy önmagamnak, megerősítésképpen megismételtem magamban. Tudom, hogy a megilletődöttségtől egyetlen szót se szóltam közben, annyira belém fagyott a szó!

Megfogta a kezem és húzni kezdett magával, mintha vezetne. Azt hiszem, a szája most se mozdult, csak magamban  hallhattam megint, azt amit mondott.

- Tudom, Gyere!

Érthető és belátható lenne

...ha bevezetnék!

És én biztosan meg is érteném, ha a nyugdíjrendszer soros átalakításánál a korábbi "vagy", majd a mostani "és" rendszer mellé újabb kikötésként bevezetnék azt, amit ma hajnalban álmodtam meg magamnak.

Tulajdonképpen rémálmom volt megint. Bár, így utólag visszanézve és jobban belegondolva, talán nem is lenne annyira rémes ez az ötlet, meg lehetne szokni. Egy idő után pedig nekem talán még tetszene is, annak ellenére is, hogy ma reggel - ébredésem után közvetlenül ! - Margitkámat köszönés helyett ezzel a felkiáltásommal leptem meg, egymásután kétszer is...

- Neem akaarooook óvodába jáááárni! Minek legyek én most hatvan évesen óvodás? - Margitka először furcsán nézett rám, aztán - mert gondolom viccesen akarta kezdeni a napot - megjegyezte:

- Pedig rád férne, én már csak tudom!

Mivel láttam, hogy nem értett meg, elébe tártam felháborodásom okát a következőképpen

- Képzeld Anyukám, már megint mit találtak ki ezek a fiúk! ...és biztosra veszem, hogy már megint csak azért, hogy ne kelljen fizetniük... Én nem is értem, meddig feszíthetik még a húrt! Nem elég nekik, hogy az életemből negyven évet becsületesen munkával letöltöttem, és most túl a hatvanon még mindig dolgozom, ...mert kénytelen dolgozni az ember! ...sőt, ha úgy hozza az élet akár öregen is, naponta  új szakmát tanul! ...ahelyett, hogy nyugdíjba menne. Most meg azt találták ki ezek az okosok, hogy ha egyszer majd mégiscsak betölteném azt a bűvös hatvankettedik életévemet - egyesek szerint most ez az irányadó nyugdíjkorhatár! -, hát legyek olyan szíves és érjek meg még legalább egy újabb félévet is ahhoz, hogy kérvényezhessem majd a nyugdíjazásomat! ...de már ez is nonszensz! Mert ha jól tudom korosztályomban ma éppen ennyi a férfiak várható élettartama... és akkor most tessék, itt van ez a legújabb megszorításuk! Ha majd, valamilyen okból - véletlenül, vagy uram bocsá' előre megfontolt szándékkal, készakarva! - mégiscsak  megérném azt a bizonyos kettőezer-tizenhárom december huszonhetedikét, akkor ha még mindig nem feledkeztem volna el arról, hogy mit is akartam én annak idején - azaz ma, 2012 május 16-án -, hát akkor szedjem össze magam meg az irataimat és irány a Nyugdíjhivatal... de feltétlenül legyen ott majd az igazolásaim között az  óvodai végbizonyítványom is. Mert mától ezt is feltétellé tették, óvodai igazolás nélkül senkit nem engedhetnek el a munkavilágából...

- Na hallod, ez rémes! És te tényleg ilyeneket álmodsz, vagy csak most találod ki? - nézett rám boci szemeivel az asszony.

Megjegyzem neki már könnyű! ...tavaly tavasz óta ő már boldog nyugdíjas. Dehogy emlékszik ő máma már  a saját nyomorára! ... a nyugdíjazása körüli hercehurcákra, rég elfelejtett mindent... Pedig akkor ő sem volt ilyen nyugodt, ő ugyanis akkor éjszakánként vagy egyáltalán nem aludt, hanem csak forgolódott az ágyában, vagy ha aludt és álmodott ő még ráadásul beszélt is álmában, meg egyfolytában nyögött... Én meg hallgathattam! Mostanában bezzeg, már el se tudja képzelni, hogy valakinek is ilyen vagy még ilyenebb rémálmai lehetnek nyugdíjügyben.

- Hatvan évesen óvodába járni! Ekkora marhaságot! Hoppá! ...akkor most nekem pótolnom kell majd azt az igazolást! ...illetve, valljuk csak be az igazat, én ötvenkilencben két hétig se jártam oviba. ...mert nem akartam és kész! - Akkor azt hittem, nem lesz majd bajom belőle, és most tessék. - Itt vagyok hatvanévesen és ősz fejjel iratkozzak be az oviba! ...töltsem le az előírt óvodás éveimet is!  Remek!

- Hogy Te mekkora marha vagy szívem! -  szólt utánam  Margitka, de ezt én már az ajtóból és éppen csak félfüllel hallottam - se időm, se kedvem nem volt hozzá, hogy replikázzak vele, sietnem kellett! - kezemben a kulcsaimmal én ekkor már indulóban voltam az oviba, felvételi elbeszélgetésre...

- Még hogy marha? Van itt ész, ...az óvodákban meg helyhiány! - dünnyögtem magamban válasz helyett, közben pedig elégedetten mosolyogtam a bajuszom alatt.  - Igen, azt hiszem most ez a legfontosabb! Nekem mielőbb helyet kell szereznem az oviba és már az idei  őszre!

...mielőtt rajtam kívül más is megneszelné ezt az újabb megszorítást.

Az idén itthon töltöttem a május elsejét, pihentem és olvasgattam, tévét nem néztem, rádiót nem hallgattam. Este azért kitártam a világra nyíló ablakot és immár múlt időben átnéztem a neten az aznap történteknek. Egy képsorozatra most is emlékszem. Csupa kékbe öltözött felvonuló Budapesten a Dózsa György úti flaszteron, a szakszervezetek... Kék pólós emberek, kék transzparenseket vittek, kék zászlóikat lobogtatta  a szél, a magosban kék lufik szálltak. Mindenütt minden csupa csupa kék.  ...a Munka ünnepén.

Ma átmentem megint Csepelen azon a nagy kapun. Kocsival, ahogy máskor is, mert nekem jól megy mostanában, már alig járok gyalog. Bezzeg a munkások annak idején! Ők gyalog mentek, vonultak végig a hosszú úton a gyárak és üzemcsarnokok között. Munkakezdés előtt és után, tömött sorokban a macskaköveken. Hej, de foghíjas ma már az a macskakő! Rázott is ma bennünket  cefetül. De azért átvergődtem a kátyúkon és elintéztem azt, amit kellett, a dolgomat.

Mielőtt Margitkával elindultunk volna hazafelé, beugrottunk a pékségbe. Ez is ott működik, a kerítésen belül, az egyik régi épületben. Fél kiló friss fehér kenyeret vettünk, és két hatalmas sajtos pogácsát, ez nálunk már hagyomány, amikor itt járunk, nem hagyjuk ki a péket, betérünk hozzá, ha nyitva van... Amikor végeztünk, éppen a kocsim ajtaját nyitottam volna, de megakadt a szemem a pipacsokon. Határozottan meglepődtem. Az előbb - amikor megérkeztünk - még nem voltak ott, mert ha ott lettek volna, egészen biztos hogy eltaposom őket kiszállás közben.  Szirmaikat az ajtóm előtt lebegtette a májusi szél. ...vagy egyszerűen rájuk csaptam volna az ajtót, amilyen figyelmetlen én vagyok! ...és akkor nekik végük.  De nem így történt. Szépek voltak és épek, közvetlenül a kocsim mellett. Jó félméterrel a szürke macskakövek fölött tenyérnyi piros virágok lebegtek szép zöld száraikon. Öröm volt látnom őket.

...és pont itt, Csepelen, az öreg gyárudvaron.

vagyok...

Én és körülöttem a Világ.

Mindkettőnket egyszerre próbálom megérteni. Hogyan? Hát úgy, hogy szünet nélkül üzeneteket sugárzok a tér minden irányba. ...aztán várom a hatást, ami nem is marad el.  Antennáimmal folyamatosan jeleket fogok fel az űrből. Ezeket aztán hosszan értékelem...

Eddig rendre úgy tapasztalom, hogy csak a saját jeleim verődnek vissza hozzám - legyengült, hézagos állapotban, de felismerhetően -, egyébként süket és néma csend köröskörül... Lehet hogy egyedül vagyok a világmindenségben... - gondolhatnám, de nem gondolom! ...és nem is állítom.

Nemrég felmerült bennem egy újabb kérdés. Ha netalántán, mégis... úgy lenne, ahogy nem állíthatom, és ahogy nem is gondolom, de esetleg - ne adj' isten, hogy így legyen! viszont gondoljunk bele, képzeljük csak el! ...mi lenne, ha mégis... ?

- De hát, akkor meg mi ez a szivárványosan színes gyönyörűség itt körülöttem?! - Ezen és ilyeneken töröm én a fejem, miközben rendületlenül sugárzom a jeleimet szerte meg szana...

Lehet, hogy ez itt mind, ...ez is, meg az is, meg emez is, itt, meg ott és mindenütt, ez az egész egyetlen hatalmas tükörkép  csupán? ...és amit én világnak hiszek, az nem más mint önmagam?  ...illetve dehogy! Csupán csak a jeleim, ráadásul azok is legyengült, hézagos állapotukban...

De ha ez így lenne, ...akkor nincsen is világ? Tükör az egész? ...és én?

Akkor Én kicsoda, micsoda vagyok?

SZERINTEM PEDIG

...még így szövegkörnyezetéből kiragadva is érthető, sőt akár értékelhető is lenne az a mondat, ha felhatalmazva érezném magam erre... Ugyanis az előzmények és a következmények már eleve bennem vannak. Én is kódolva vagyok, és én ezt nem is tagadom, egyetlen percre sem.

Hoppá! Akkor meg kinek, minek kötöttem belé? A kötözködésem tagadhatatlan tény. Hát, semmiképpen sem egy vita kedvéért.

Nem akartam vitát provokálni, azzal hogy leírtam itt azt a tegnapi idézetet, meg persze azt a témához egyáltalán nem illő vulgáris környezetet, amelyben engem ért az a mondat, azaz ahogyan ezt tegnap írtam: megfogott - fülön csapott.  Ami tény, az tény. Tényleg fejbe vert, sőt szíven is ütött ugyanakkor. Kitette a lábát elébem, megállított, majdnem fellökött! A felsoroltak közül bármelyik kifejezésem önállóan is helyes lenne, de csak így együtt jelzi igazán, hogy mennyire kizökkentem tegnap a megszokott kerékvágásomból, ritmusomból. Hatására akkorát pendültem, ott a konyhában, mint a gitáron a húr, amikor a gitáros megpendíti azt.

Más talán átsiklott rajta - ahogy Margitkával is történt -, de nekem, aki már jó ideje felhangolódott az efféle témákra, nekem kényszer-rezegnem, rezonálnom kellett. Nem tehettem mást!

De mit is csináltam? - Lejegyeztem magamnak. Eltettem, megőriztem, és mivel ezt egy "nyílt" naplóban tettem - tehát nem önzősködtem vele, mint azt egy sztárfutbalista tette volna egy tétmeccsen a megszerzett labdával, én lepasszoltam -, másnak is teret, helyet, lehetőséget adtam a továbbgondolásra.  Ennyi, és nem több, amit tettem. Csak pendültem egyet ...anélkül, hogy minősítettem volna. Nem álltam mellé, de nem is helyezkedtem ellene...

Viszont ami igaz, az igaz: még most is rezgek bele.