...hát blogolok!

Úgy ég a szemem,

...mintha már hosszú órák óta, nyitott szemmel, egyetlen pislantás nélkül, szinte hullamód feküdtem volna itt, miközben cserepesre  száradt a szemem.  Éreztem én már máskor is ilyent, éjszakai hirtelen ébredéseim után. Olyan ez a szúró fájdalom itt a szemhéjam alatt, mintha kormozott üveg híján, szabad szemmel néztem volna a napba, vagy mint amikor védőszemüveg nélkül hegesztettem és az erős fénytől begyulladt a szemem.  Nem vagyok már mai gyerek, bevallom, mindkettő megesett velem és nem is csak egyszer, mert nagy úr ám a kényszer és sok mindenre ráviszi az embert! Bizony olyan dolgokra is, amikre pedig nem volna szabad. Aztán ott van még a kíváncsiságom is! No, arról meg már ne is beszéljünk, hogy az mekkora úr nálam... Pedig az ember leginkább a maga kárán tanulhatna - a más kára általában kevés neki -, mégis , kivétel nélkül mind megássuk a magunk vermét, aztán pedig csodálkozunk, hogy: "Már megint szúr a szemem! Biztosan kötőhártya-gyulladásom van már megint..." Nyafogunk, mint most én is. Úgy látszik, hogy ezt az érzést is meg kellett tapasztalnom. Bár kihagyhattam volna! Mondhatom, nem egy kellemes dolog.  Mintha valaki egy marék homokot nyomott volna a képembe, és most valamennyi homokszem, a maga külön háborúját vívva, itt szurkálná a szemem, most se kinyitni nem tudom, se zárva tartani... Pont úgy, mint hatvanban, amikor az utcán kapott el egy igazi sivatagi homokvihar. Én addig - de azóta se! -, ilyent még nem pipáltam. Olyan volt, mintha sűrű ködbe keveredtünk volna, csak ez nem fehér vagy szürke volt, hanem sárga, narancssárga... Voltak pillanatok, amikor ha lenéztem a lábamra, nem láttam semmit magam előtt, még a cipőmet se. Térdtől lefelé belevesztem a viharba...  Szerencsére ott volt velem anyám és apám! Ők már az első szélrohamnál közrefogtak, úgy hogy közben háttal a járda melletti kerítéshez nyomtak engem, aztán egyik  kezükkel a drótkerítésbe, a másikkal pedig egymásba kapaszkodtak, így próbáltak megvédeni engem és talpon maradni abban a hirtelen támadt tomboló viharban.  Próbáltam néha ki-kilesni, hogy mi is történik itt tulajdonképpen, mikor lesz már vége ennek az egésznek, vagy hogy megnézzem, nem kapott-e fel mindhármunkat az orkán, és nem repülünk-e mi is, fenn a magasban, a kerítéssel együtt, mint ahogy nemrég Dorka és Totó kutya is repült egy egész házzal abban a filmben, amit a moziban láttunk, akkor is, ugyancsak apával és anyával...  Néha  kikukucskáltam anyám szoknyája mellől, de semmit nem láttam a kavargó sárgás vörös ködön kívül. A szemem pedig mindahányszor kilestem, annyiszor telement homokkal. Azt, hogy milyen fájdalmas is az ilyen, csak később tudhattam meg, mert akkor ott, abban szélviharban - nagy félelmemben nem volt rá érkezésem. Aztán annál inkább. Otthon kamillateával mostuk ki mindhármunk szemét. Én, "kötőhártyát" kaptam, egy hétig kentük valami kenőccsel, meg borogattuk kamillateás gézbe csavart vattával a szemem... Akkor egy hétig úgy szúrt, mint a fene! ...mint néha mostanában éjjelente, ha felébredek és nem tudok visszaaludni, mint például most is.
Itt fekszem, félig csukott szemmel, ebben a sötét nagy semmiben és Margitka lélegzését hallgatom. Ő alszik. Egyszerre van itt mellettem és ott is.

...valahol, mélyen. Az álmaimban.